A filológia ifjú vitéze

Hogy milyen egy elsőkötetes fiatal költő, arról mindenkinek van valamilyen elképzelése: lobogó hajú, szertelen, izgatott – de meg tudnánk-e mondani, hogy milyennek képzeljük a pályakezdő filológust? Valljuk be, ifjú filoszokról még kliséink sincsenek, e hivatás képviselői leginkább aggastyánokként élnek bennünk, akik már töméntelen kötetnyit összehordtak olyasmiről, amit Hatvany Lajos (némi túlzással, de lefegyverző iróniával) a „tudni nem érdemes dolgok tudományának” nevezett.

E sorok írójának nemrég abban a szerencsében volt része, hogy kézbe vehette egy ifjú irodalomtudós első kötetét, és boldogan siet (még fenntartásainak jelzése előtt) leszögezni, hogy a fentebb mondottakra, lám, van ellenbizonyíték. S nem akármilyen: ez a fiatal filosz tehetséges, szertelen és izgatott, azaz beillene poétának is, Balogh Tamás erudícíója azonban kifejezetten filológiai tehetségre vall, az ilyesmi pedig nálunk a fehér hollónál is ritkább.

Azt is elmondom, mire alapítom lelkesedésemet. Teóriát, koncepciót (minél kevesebbek számára érthetőt és használhatót) felállítani – ennek divatja, sőt, a kelleténél jobb ázsiója van, szerencsés környülállás esetén meg lehet vele alapozni egy tudományos karriert. Arra azonban, ami Balogh Tamást űzi és hajtja szenvedélyesen: az eddig rejtve maradt vonatkozások sok sziszifuszi munkával járó földerítésére, az „ördögöket” rejtő részletek fölkutatására, a sejtett, de mindmáig ismeretlennek megmaradt művek felkutatására, rekonstruálására, több variáns esetén az autentikus változat meglelésére – nemigen akad vállalkozó. Az ő első filológusként jegyzett könyve pedig csupa ilyen nyomozás: talál (lényegében ismeretlen) Kosztolányi-, illetve Nemes Nagy Ágnes-regényt, Móricz Zsigmondtól színpadi adaptációt, és komoly adalékokkal segít rendbe rakni az Iskola a határon szerzősége körüli, hol Ottlik-, hol Örley-dominanciát sejtető vitát. És bár az általa előkerített művek is imponálóak, engem leginkább a leleményessége és a szorgalma nyűgözött le, mellyel e művek nyomára bukkant. (Sietek megjegyezni, hogy jó iskolára, kiváló mesterre talált Lengyel András személyében és a szegedi egyetem műhelyében.) Ez azonban mit sem von le Balogh érdeméből: írói levelezéseknek, naplóknak, újságok apróbetűs híreinek, könyvborítón található címjegyzékeknek, krúdában maradt íveknek csak az tudja hasznát venni, a Gazdatisztek Lapjának évfolyamait átböngészni csak annak jut eszébe, akinek éppen ehhez a munkához van különleges érzéke, hogy ne mondjam: szimata. Ezt követően úgyis az addiginál nehezebb feladat vár a kutatóra: tudniillik ismeretlennek vélt adalékot találni (olyan slendrián országban, mint a miénk) nem túl nehéz, de nincs kínosabb annál, mint ha a fölfedezett műről utóbb kiderül, hogy régóta ismeretes. Balogh azonban nem rest ellenőrzésképpen végigböngészni a kornak nemcsak irodalmi, de politikai sajtóját is, a napilapok sok kincset rejtegető dzsungelét. Semmit nem becsül le eleve, és semmit nem értékel túl, míg a dolog végére nem járt. Amikor pedig ténnyé válik, hogy talált valamit, megtartóztatja magát a minősítő esztétizálástól, nem kezd új irodalmi „kánon” építésébe, makacsul és szerényen beéri azzal, hogy tényekkel bombázza mások koncepcióit.

Eközben azonban az örömbe némi üröm is vegyül. Az olvasó nem érti, hogy aki oly sok energiát, szorgalmat és tehetséget mozgósít kutatásaihoz, miként tűrhet meg könyve oldalain olyan kínos hibákat, melyek saját szakmája szemében csorbíthatják a hitelét? Hogy lehet azt állítani (9. o.) Jászi Oszkárról, hogy főszerkesztője volt a Világnak? (A Bécsi Magyar Újságnak igen, de 1920-ban.) Bosszantó lapszus (10. o.) Kosztolányit megróni azért, hogy „még a szerkesztő nevét se tudta”, s aztán leírni, hogy „pedig a katolikus Antal Józsefről beszélt”, holott igenis Kosztolányi tudta jól: az Élet szerkesztőjét Andor és nem Antal Józsefnek hívták. (Sajtóhiba kizárva: a tévedés a 27. oldalon megismétlődik.) A Hét és Kosztolányi kapcsolata is tartósabb volt, mint Balogh sejteti: 1916-ban, a Tinta című publicisztikai kötet méltatója szerint „legméltóbb utóda Paganelnek Punin”, vagyis Cholnoky Viktornak Kosztolányi Dezső. S végül egy apróság: Sebők Zsigmond sosem írta a nevét „Sebeőknek” (55. o.) Az is bosszant, ha egy mondatban ilyet olvasok: „hiszen a Morituri ugyanis”, és zavar, ha Balogh azt írja, hogy Móricz a Magyar Elektrát a lefújandó por ellenére „megette”. Vajon miért nincs egy ilyen értékes könyvnek gondos, hozzáértő szerkesztője? (Fentiek kigyomlálása az ő gondja lett volna.) Írom pedig ezt annak reményében, hogy Balogh Tamás folytatja filológiai vitézkedését, hiszen annyi még a föltárni való. Hogy hamarjában csak egyet említsek: azt, hogy volt-e alapja annak, amit az Esti Kurír 1930. január 15-i számában Radnai Miklós, az Operaház igazgatója nyilatkozott, miszerint „Móricz Zsigmond Ludas Matyijának megzenésítésével Dohnányi Ernő foglalkozik”, ki más tudná kideríteni, ha nem éppen ő?

Nyerges András

Élet és Irodalom, 2007. márc. 30.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Hozzászólások:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s