Halottbalzsamozó vagy botrányhős?

(Balogh Tamás Álmodozók irkafirkája című kötetéről)

 

Már Babits esszéje óta tudjuk, hogy a szöveget a szerzőtől az olvasóig vezető úton végigkísérő, de legtöbbször láthatatlanul maradó szöveggondozó tevékenységének jellemzésekor remek hasonlatokat lehet kitalálni – Babits a filológus szerénységéből és egy erősen hagyományos nőképből kiindulva így fogalmazott Írás és olvasás című esszéjében: „szerény munka ez, mely nem nyit teret a dicséretre, s csupán hibáiban ad fogózót a szónak. Ily műmunka úgy legjobb talán, mint az asszony: ha legkevesebbet lehet beszélni róla.” De ha még ma is Babits szemével néznénk a szöveggondozókra, nemcsak ez az írás nem született volna meg, de az a munka sem, amely életre hívta: Balogh Tamás Álmodozók irkafirkája című kötete ugyanis éppen a némán mosolygó, készséges asszony szerepéből kilépő filológus tevékenységének „melléktermékeként” jött létre.

Dávidházi Péter 1989-ben született, a textológia szerepének változásáról gondolkodók számára megkerülhetetlen tanulmányában már sokkal meghökkentőbb hasonlatot használt a szöveggondozó tevékenységének leírására: „e tudomány olykor mintha valóban az exhumálás és agnoszkálás borzongató műveletére vállalkoznék vagy a balzsamozás művészetét gyakorolná”. (Dávidházi Péter, A hatalom szétosztása. Klasszikus, modern és posztmodern a szövegkritikában = D. P., Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára, Budapest, Argumentum, 1998, 209.) A szöveggondozás ezek alapján a halottakról való gondoskodásként azonosítható: nincs ebben semmi furcsa, hiszen a filológus csak akkor „garázdálkodhat” szabadon, ha az író már elhallgatott. Bár élő szerző esetében sem beszélhetünk közvetlen kapcsolatról szerzői elgondolás és olvasó között, de ekkor még a filológus, vagyis a szövegbe belenyúló, azt befolyásoló személy szerepét a szerkesztő, a korrektor, a lektor játssza el. A balzsamozás hasonlata ugyanakkor azt sugallja, a szöveggondozó nem tudja élővé változtatni a halott szerzőt (a halott szöveget), csak élőhalottá, olyanná, aki pusztán úgy néz ki, mintha élne.

Balogh Tamás kötete szintén a halál utáni életről szóló idézettel indul – Kosztolányi mondta Anatole France hátrahagyott írásainak megjelenése kapcsán a következőt: „Amikor az író lehunyja a szemét, még nem hal meg egészen. Hozzátartozói, tisztelői lázasan átkutatják az íróasztala fiókjait, kiemelik a leveleit, amelyeket ő írt vagy hozzá intéztek, majd jelentkeznek a kortársak, akik ismerték, vele való beszélgetéseiket teszik közzé, később esetleg meglelik egy-egy írását, melyről nem tudtak. Csak azután, hogy semmi sem maradt, és már bizonyos, hogy aki elköltözött innen, többé semmiféle formában nem nyilatkozik meg, következik be a halál.” Érdekes, hogy Kosztolányi itt nem az olvasót, hanem az írót, az ő jelenlétét, új szövegeit nevezi meg az „életben maradás” feltételeként: azt az életművet tartja élőnek, amely folyamatosan alakul még, és nem azt, amelyet olvasnak. Egy írótól, persze, ez az álláspont nem meglepő, Márai hasonlót fogalmaz meg a Kosztolányi halála után előkerült írások kapcsán: „A halott költő szorgalmasan dolgozik, majdnem azt mondtam: alkotó ereje teljében van. Mert az élet és a halál semmi. Csak a teremtő lélek és a mű számít. Ha szórakozott lennék, jóhiszeműen ezt írhatnám e beszámoló végére: még nagy műveket várhatunk tőle.” (Márai Sándor, Kosztolányi = M. S., Ihlet és nemzedék, Budapest, Akadémiai-Helikon, 1992, 93.) De a szöveggondozó nem beszélhet az író pozíciójából: ha ezt a szerepet veszi fel, akkor könnyen belesimulhat abba az ellentétbe, amelynek egyik oldalán a poros, érdektelen, az életmű perifériáján elhelyezkedő szövegek közt bogarászó, csupán a közzététellel, de nem az olvasással foglalkozó filológus, a másikon pedig a friss, lendületes, a legfontosabb művek újraolvasására és a legújabb irodalomelméleti áramlatok közvetítésére vállalkozó értelmező áll.

Balogh Tamás kissé ki is élezi irodalomelmélet és filológia ellentétét, amikor a következőképpen indítja Kosztolányi ifjúkori helykeresésének ellentmondásairól szóló írását. „Nem kellenek izgatott nyelvű elméleti idézetek mindenféle paktumokról vagy a szerző haláláról ahhoz, hogy tudjuk, az író nem mindig mond (ír) igazat.” Bár ebből a mondatból nem az derül ki, hogy a szerző ne tudná, léteznek ilyen teóriák, tartózkodása mégis jól érzékelhető. Ahogy, amennyire ezt a litera.hu-n olvasható helyszíni tudósításból megtudtam, a kötet bemutatóján is fontos téma volt elmélet és filológia szembeállítása. A kérdést a szerzővel beszélgetést vezető Szilasi László exponálta, és Balogh Tamás sem oldotta fel, hiszen ilyesmiket mondott: „elméleti munka az íróasztalnál is megírható, míg a filológus fizikai munkát végez a könyvtárban”. A Turi Tímea tudósításában idézett mondat lehetőséget ad arra, hogy megnézzük, Babits és Dávidházi után Balogh Tamás milyen hasonlatokat hoz nekünk a szöveggondozói munka jellemzésére, hiszen máris találtunk egyet, ha nem is a könyvben: a filológus munkásként határoztatott meg.

A filológus fizikai munkája egészen sajátos módon jelenik meg az Álmodozók irkafirkájában: a szövegek gondozását, közlését ugyanis a romantikus kincsvadászat, vagy, ha nem a megszépített verziót mondom, a guberálás előzi meg. A szemétből előkotort szövegre is találunk ugyanis példát a kötetben: egy eddig kiadatlan és ismeretlen, Szigligeti-népszínműből írt Móricz-dráma kalandos életében egy hajdani papírgyűjtés jelentette a fordulópontot, Dudás Lajos szegedi tanár véletlenül bukkant rá a kéziratra egy vagonnyi összehordott papírkupacban. Éppen az effajta, váratlan és izgalmas esetek éltetik a filológusban élő kincsvadászt: valószínűleg ezért nem olvashatjuk azt Balogh Tamásnál sosem, hogy ez vagy az a kézirat, szövegváltozat, fogalmazvány nem létezik, csak azt, hogy nincs a kezünkben ugyan, de lappanghat valahol. Még ha tudjuk is, azért az írásból élő, azt hivatásszerűen űző író már életében gondoskodni szokott legfontosabb művei megjelenéséről, jó abban hinni, hogy valami fontos, valódi élményt hozó, széleskörű érdeklődésre számottartó, az író megítélését megváltoztató szöveg egyszer csak előbukkan, akár a szemétből is.

Kár lenne tagadni, ez a Balogh Tamás által elemzett Móricz-dráma nem ilyen. Móricz egész drámaírói ténykedése, amely nem kevés időt és teret foglal el az életműben (hozzávetőleg 80 drámát írt ugyanis), nehezen nevezhető sikertörténetnek. Miért lenne akkor érdekes, még ha a kézirat története kalandos is, hogy az életműben marginálisnak minősített tevékenység újabb árnyalattal gazdagodott. Hogy sarkítva mondjam: az egyébként sem (nagyon) olvasott drámakorpusz kibővült egy olyan szöveggel, ami azért különleges, mert akkor sem olvashatnánk, ha akarnánk, ellentétben a többivel, amelyeket olvashatnánk ugyan, de nem tesszük.

Az ismeretlen Móricz-drámát bemutató írás legalább két okból rendkívül tanulságos mégis. Egyrészt felhívja a figyelmet arra a (feltételezem) sokak előtt ismeretlen móriczi elhatározásra, amelynek szellemében korábbi klasszikusokat az átírás segítségével kívánt olvashatóvá tenni. Móricz azt kísérelte meg, ami az idegen nyelven született művek, különösen a drámák esetében teljesen elfogadott eljárás, a magyar művek esetében viszont felháborodást keltő szentségtörés: hogy újabb, mai nyelven megszólaló „fordítással” hozza közelebb a régen született művet mostani befogadójához. A Nyugatban Illés Endre is éppen így, fordításként határozta meg Móricz akkoriban sokakat felháborító kísérletét: „egy nagy írónk magyarból magyarra fordította talán legkülönb regényünket [Kemény Zsigmond Rajongókját – Sz. Zs.], mert csak így érzi olvasmánynak, élménynek, továbbadható íznek.” (Nyugat, 1941/1.) Móricz tehát ugyanazt tette elődeivel, amit a mai írók mostanában már nemcsak az első pillantásra korszerűbbnek tűnő kortársaival (Kosztolányival, Krúdyval), hanem vele is tesznek: új művek létrehozása mellett a számára fontos tradíció újraolvastatását is feladatának tekintette. De nem pusztán esszéket írt Petőfiről, Vörösmartyról és Keményről, nem egyszerűen regényeivel, novelláival kapcsolódott hozzájuk: egyes művek átírását is megkísérelte, provokatív gesztusával nem sok sikert aratva.

Az átíró Móricz kudarca pedig elvezet Balogh Tamás Móricz-tanulmányának másik fontos tanulságához: arra jöhetünk rá, nemcsak ebből az írásból, de a kötet egészéből, hogy az irodalomtörténet nemcsak sikerek, de kudarcok történeteként is elgondolható, különösen azért, mert sem a kudarc, sem a siker nem értékelhető úgy általában, az időből és az adott korszak elvárásainak, irodalmi mozgásainak kontextusából kiszakítva. Hiszen nemcsak ez a Szigligeti-átirat kudarc Móricz pályáján, de az a Mostoha is Kosztolányinál: ezt az elterjedt, most Balogh Tamás által ha nem is cáfolt, de legalábbis árnyalt vélekedés szerint Csáth Géza életéről szóló regényt talán éppen azért nem tudta befejezni Kosztolányi, mert elragadta a siker, az akkoriban íródó Esti Kornél-történetek sikere. De kudarcnak minősítette Nemes Nagy Ágnes is azt az egyetlen epikai alkotását, Az öt fenyő című kisregényt, amit éppen Balogh Tamás gondozott, látott el utószóval, és juttatott el az olvasókhoz: „Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam, én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra. A 30-as évek novellastílusának – Kosztolányi, Ottlik, Illés Endre stílusának az utánzata volt ez.”

Móricz, Kosztolányi és Nemes Nagy egy-egy kudarca: a szöveggondozó terepe mégiscsak a periféria, témája a vereség? Ha így lenne, azzal is hozzájárulna a már halott klasszikusok élővé változtatásához, hiszen az idő és az irodalomtörténet kiszórja az életművekből az ocsút, és mi csak a tiszta búzában szemezgetünk: elfeledkezünk arról, hogy nemcsak a mai írók futnak bele zsákutcákba, adnak ki a kezükből elsietve kiadásra ítélt, az anyagi kényszer hatása alatt írt köteteket. Balogh Tamás nem bírál ugyan, hiszen ő örül minden új kincsnek, előkerült szövegnek, de a szövegek és feltárt történetük beszélnek helyette is: Kosztolányi például feltételezhetően jobban járt volna, ha Aranysárkányának ifjúság számára átdolgozott változata, amely 1932 után 2004-ben jelent meg újra, a jótékony felejtés tartományában marad. A könyv ugyanis ebben a csonkított változatában „egész egy egyszerűen rossz, felületesen átgondolt munka, messze az író képességeinek szintje alatt.” (Bán Zoltán András, Két új Kosztolányi, Magyar Narancs, 2004. júl. 2. 37.) Miért fontos akkor? Többek közt azért, mert megtudjuk belőle, milyen nagy úr volt a pénz, az új változat elkészítésének vélhetően egyetlen mozgatója a harmincas években is. Meglátjuk, hogy Kosztolányit nem azért kell szeretni, mert olyan gáncstalan, kizárólag a nyelvért és az irodalomért élő lovag volt, ahogy a körülötte kialakult kultusz sugallja. És megértjük azt, mi mindenből rajzolódhat ki egy szerző arca: nemcsak a szövegek, a korabeli kritikák, a kortársi visszaemlékezések segíthetnek, de a szerzői kéziratok, a korrektúra, vagy akár egy reklámszöveg is, ha értően olvassuk.

Egy reklámszöveg például létezőnek állíthat be soha el nem készült műveket – ahogy Balogh Tamás felfedezte, 1929. augusztus 4-én a Pesti Hírlap már a következőt közölte: „Kosztolányi Dezső most fejezte be A mostoha című regényét. Kosztolányi új regényének főalakja egy rendkívül intelligens és emberséges lelkű úriasszony, aki három gyermek mostohaanyja lesz, de nem tud megküzdeni helyzetével, jó anya akar lenni, s végül éppen úgy gyötri férje gyermekeit, mint a mesebeli mostohák.” Ez az eset azt is megmutatja, nemcsak olyan művek vannak, amelyek megszülettek ugyan, mégsem tudunk ma már róluk, de olyanok is, amelyek nem születettek ugyan, mégis van szöveges nyomuk, történetük – nemlétükben is léteznek tehát, ha csak egy reklámban is. Hasonló esetet fedeztem fel már én is, Móricz Kamaszok című, töredékben maradt regénye kapcsán, a Forr a bor 1931-es kiadása ugyanis a következő reklámszöveget is tartalmazza: „MORICZ ZSIGMOND NAGY REGÉNYCIKLUSA: Légy jó mindhalálig, Kamaszok (Sajtó alatt), Forr a bor // Egy ifjú lélek fejlődése. A második, ötödik és nyolcadik gimnázium éveiben. A zsendülő érzés, a felvillanó gondolat és az alkotó vágy korszakainak regényei.” Kosztolányi kapcsán befejezett szövegről, itt „sajtó alatti” állapotról olvashatunk: az írói kudarcok és az olvasó megfogására kreált sikertörténetek állnak szemben egymással.

A sajtó, a reklám, az anyagi kényszer szerepe az írói pályák alakulásában egészen maivá változtatja a már halott írókat, és kiemeli a filológiai munkát az unalmas, poros tevékenységek közül. Különösen akkor, ha belegondolunk, hogy a szöveggondozó botrányhős is lehet, szinte az irodalomtörténet bulvárújságírójaként, a textológiából kinőtt paparazziként foghatjuk fel: olyat tár az olvasó elé ugyanis, amit az író rejtegetni akart. Ez a vád elérte Balogh Tamást is, Nemes Nagy Ágnes regénye kapcsán Varga Lajos Márton kiáltott botrányt. Igaz, cikke szövegében Varga Lajos Márton aztán nem indokolta meg, miért is lenne botrányos ennek a szövegnek a megjelentetése – ehelyett Ferencz Győző álláspontját felidézve arra hívta fel a figyelmet többek között, hogy a hozzánk korban közelebb álló szerzők közvetlenül nem kiadásra szánt szövegei sokkal nagyobb indulatokat gerjeszthetnek, mint a régieké: „Hölderlin mosócédulái korántsem váltanak ki olyan indulatokat, mint Babits beszélgetőfüzetei. Nemes Nagy Ágnes némely indulatos jegyzete érzékenységeket sérthet, Berzsenyi Dániel bármely magánlevele irodalomtörténeti érték. Vagyis az idő minden elvi megfontolástól függetlenül fontos tényező.” (Népszabadság, 2005. június 6., 16.) De éppen ezért izgalmas felfedezni, mennyi feltáratlan szöveg, ismeretlen dokumentum, értelmezésre váró szövegtalány van a XX. századi íróinknál is, holott Magyarországon a textológia alapvetően a régi magyar irodalommal, legfeljebb a XVIII-XIX. századival összekapcsolódó tudomány. Talán éppen ezért, a váratlanság miatt azok a filológiai munkát is megkövetelő felfedezések a legizgalmasabbak az utóbbi időkben, amelyeknek többek között a Szabad ötletek jegyzékét, Móricz 1919-es naplójegyzeteit vagy kéziratos Tükör-köteteit, Nemes Nagy Ágnes egyetlen regényét köszönhetjük. Hiszen ezek az előkerült XX. századi szövegek a filológiát az irodalomtörténettel, a művek és életművek újraértelmezésével kapcsolják össze szorosan, és ilyen módon a kánon folyamatos felülvizsgálatához vezethetnek el.

A szöveggondozó munkájának sajátossága ugyanakkor az, hogy nem tud keresni, csak találni. Abból kell következtetéseket levonnia, amire rábukkan, akár véletlenül is. Nem dönthet úgy, hogy megkeresi, mondjuk, Kosztolányi hiányzó ötödik regényének kéziratát, ami feltehetőleg nem létezik. Ha viszont felfedez valamit, nem elégedhet meg a felmutatással: értelmeznie is kell, mit talált. És néha, sóhajtva ugyan, hiszen sok munkája fekszik benne, le kell mondania arról, ami kevésbé érdekes. Vagy be kell ismernie saját kudarcát: különös önfeltárásnak látom például, hogy Balogh Tamás kötete zárlatában, ahol tanulmányai első megjelenési helyéről ír, voltaképp kihúzza az alapot az Örley-Ottlik kérdésről szóló tanulmánya alól, amely szintén egy szöveggondozói bravúrra, Örley Andris című, az Iskola a határonnal összevethető novellájának a megtalálására épül: „A dolgozat publikálása után hívta fel Beck András a figyelmem arra, hogy a novella korábban is megjelent a «S két szó között a hallgatás…» Magyar mártír írók antológiája (Bp., 1970. szerk.: Keresztury Dezső, Sík Csaba) kötetben (125–139.), Illyés Gyula Örleyről írt portréja (120–124.) után.” De nem egyszerűen egy kudarc megvallásaként fogható fel ez a filológushoz méltóan pontos, adatszerű mondat. Hiszen hiába volt hozzáférhető ennek a novellának a szövege korábban is, mégsem létezett, mert nem volt olyan tanulmány róla, mint Balogh Tamásé, amelynek köszönhetően most már beilleszthető az irodalomtörténet kontextusába, a „ki írta az Iskola a határont voltaképpen” címmel jelezhető, újra meg újra fellángoló vitába. Tehát ez a kötetben megbújó mondat arra figyelmeztet, mégsem a kincskeresés a filológiai munka legfontosabb fázisa, hanem az, amikor utána megpróbálunk kezdeni valamit a kinccsel. Hiába végzünk ugyanis fizikai munkát a könyvtárban, ha azt nem tesszük meg, amit Balogh Tamás szerint íróasztalnál is lehet. Ha értelmezés nincs, akkor pusztán a szövegek átláthatatlan halmazát szaporítjuk, amely hasonlatos lehet egy idő után a papírgyűjtéskor összehordott kupachoz, amelyből a véletlennek köszönhetően kerülhetnek elő kincsek. Ha viszont a szöveggondozást a művek értelmezése, az irodalomtörténet megmerevedett állításainak felülvizsgálata kíséri, ahogy ebben a kötetben is, akkor könnyen belátható: a textológia nem szerény már, mint régen a jó asszony, hanem, ha már, asszonyként kell elképzelnünk, akkor aktív, társával egyenrangú hölgyként gondolhatjuk csak el. A szöveggondozó ugyanis ma már nemcsak előkészít, az értelmezők keze alá dolgozik, de az irodalom elméletébe és történetébe is határozottan belebeszél.

Szilágyi Zsófia

 Kalligram, 2007. jún.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Hozzászólások:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s