Inkább (?) a nemlét

– Balogh Tamás: Nemlétező dolgok

 

A Szegeden élő Balogh Tamás második kötetének fényképnegatívokra emlékeztető, a könyv címével párbeszédbe lépő borítójának elülső fedele („Nagy Zopán fotográfiáinak felhasználásával készült”) forgalmas nagyvárost mutat, kereszteződéssel, emeletes házakkal, villamosmegállóval s az ebben a megállóban várakozó, a forgalom irányába tekintő alakkal. Ez a figura a hátsó borító ugyanezt az utcaszakaszt ábrázoló kicsinyített fotográfiáján ugyanakkor már nincs ott – ám láthatóan nem retusálták, hiszen időközben a forgalom iránya is más lett, s a villamos is épp elhagyja a megállót. Amellett, hogy az ácsorgó alak vélhetően a könyv egyik rendszeresen feltűnő, tehát valószínűsíthetően fő-szereplőjére, a megállókban kaszanovázó Bényei Gáspárra utal, adódik a kérdés, mire föl ez a játék. Mitől nemlétező, és ki- avagy micsoda? Bényei Gáspár (?) a nemlétező vagy a mellette elsuhanó autók? Létezhet-e – ha a borítót autonóm műalkotásnak tekintjük – egyik a másik nélkül? Ennél a gondolatmenetnél maradva: a hátsó borító képe ráadásul nem is ezt az utcaszakaszt ábrázolja, hiszen hiányzik róla mind a cím, mind az a szerzői név, amely a kötet szövegeiben is sokszor megjelenik, mindenáron jelentésképzésre törekedve. Mi nemlétezik tehát? Ha a borítón látható figura valóban a novellák említett, kitüntetett figurája, akkor a nemlétezés, a hátsó borítóról eltűnés ennek az alaknak a fikcióbéli mivoltára utalhat, fenntartva egyben a fikció, mint lehetséges világ valóságos, mégis bizonytalan és kételyekkel övezett létét, amit a fedőlap (azaz az ott-lét) is bizonyít. A bizonytalanság és a kétely a szóban forgó szereplő kilétére is vonatkozhat: Bényei legalább háromszor-négyszer bukkan fel a könyv különféle történeteiben (ha beszélhetünk egyáltalán ilyenekről), karaktere úgyszólván körülírhatatlan (vagy egyáltalán nincs neki), igazi szöveg-jellem, aki a poétikai játszadozások kísérleti alanyának is tekinthető – s hogy az elülső borítón nekünk háttal áll, épp arctalanságát mutatja, ami összhangban áll a borító elmosódottságával, fényképnegatív jellegével. S persze lehet nemlétező az a regény is, amelyet a Kishitű Zsuzsiban emlegetnek, s amely úgy létezik, hogy igazából nincsen, legalábbis nem önállóan, magában áll, csak mint az egész (amiről úgyszintén nem tudjuk meg, igazából micsoda) fele.

A leginkább irodalomelméleti érdeklődésű olvasóknak ajánlható Nemlétező dolgokra sokáig kellett várni. Az irodalmi pályáját látványosan, akkor feltűnőnek és rendkívülinek számító média-hátszéllel kezdő Balogh Tamás, aki mostanság elsősorban szekunder jellegű munkáival véteti észre magát, első könyve 1993-ban jelent meg az AB OVO gondozásában, Egy füzet magánélete címmel. A tizenegy éves hallgatás okai nyilvánvalóan szerteágazóak, talán egyike ezeknek az az egyre értékesebbnek látszó irodalomtörténeti, filológusi munka, amelynek gyümölcse több elfeledett kézirat feltérképezése és (újra)kiadása, Kosztolányi Dezső fiataloknak átdolgozott – „ifjúsági” – Aranysárkányától Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyő című regényéig. Ugyanakkor az ez idő alatt sem szűnő folyóiratközlések arról árulkodtak, hogy a Nemlétező dolgok szerzője nem hagyott fel a prózaírással. Az új könyv a „hallgatás” tizenegy évének szövegeiből ad reprezentatív válogatást, tehát egy hosszúra nyúlt időszak terméke, s minthogy a szövegek láthatóan megírásuk/megjelenésük kronologikus rendjében követik egymást, vélhetően valamelyest a pálya fejlődésének dokumentuma is. Hová érkezik/érkezett el, eljut/eljutott-e valahonnan valahová a szerző, megfigyelhető-e látványos alakulás, „fejlődés” ebben az időben? Miről és milyen hangon szól ez a „hányaveti” próza?

A fentiek ismeretében nem meglepő: Balogh Tamás lehetetlen eseményekről szóló szövegei mögül rendre kikacsint az irodalmár. A könyv szövegei a (poszt)modern irodalomelméletek belátásán alapulnak („Csak semmi modernkedés, lineáris történetmesélés van”), aminek a montázstechnika alkalmazása, az idősíkok és terek totális összezavarása, a novellabeli személyiségek megtöbbszöröz(őd)ése, ezzel kapcsolatban pedig a beszélői szerepek váltogatása, ezzel a narrátori pozíció folyamatos és játékos elbizonytalanítása, az ihlethiány és az alkotói problémák tematizálása (ezáltal paradox módon szövegek létrehozása), az állandó – gyakran intertextuális vonatkozású – kiszólás a legfőbb jellemzője. Ez a nyelvi játékokon túl azonban egzisztenciális – de a szövegen belül maradóan egzisztenciális – konfliktusok okozójává is válik, Balkéz Kettő önéletrajzi vallomása szerint például (az eredetiben is kurziválva): „Most tehát a füzet lett a ketrecem. Szavakba, mondatokba zárom magam, én lettem a szöveg, én nézek vissza minden betűből, de még a szóközökből is. A vessző is, a pont is én vagyok. A legutolsó, szövegvégi ponttal pedig megszűnök létezni.” Az elméleti eljárások túlzásba vitt alkalmazása olyan benyomást is kelthet az olvasóban, hogy Balogh Tamás egész egyszerűen viccel. Karikíroz, majmol: az eredendően „bűnös” teóriát, a detektívregény műfaját, az alteregó irodalmat, a minimalista prózát. Ez esetben azonban – bár lehetne mód az ellenkezőjére – még mindig erősen a szövegvilágon belül vagyunk.

A szerző, narrátor, szereplő alakjának egybecsúsztatása, majd újbóli szétválasztása és ismételt összehozása olykor ragadóssá, sőt néha terjedelmes szövegrészleteket vagy egész szöveget magával ragadóvá és befolyásolóvá válik, amilyen a kötetnyitó Bokaviadal című novella is. Ebben egy kórterem alkalmi lakóinak kálváriája olvasható, miközben nevek, szerepek és történetek (motívumok, karakterek) keverednek össze – „minden bokatörött rokona, ismerőse egymásnak. Tüneteik, fájdalmaik ugyanazok, miért ne lehetnének hát a nevek is felcserélhetők?” –, hogy aztán az olvasó is hasonlóképp járjon, s a végén fogalma se legyen róla, ki kicsoda a történetben, különös tekintettel a narrátor személyére, aki maga ugyanígy van ezzel: „Már azt sem tudom, ki vagyok. Nemhogy azt, hogy hol és mióta.”. A szerző szöveggel szembeni ironikusan kritikus attitűdjére annak a Balogh Tamás nevű rendőrnek a szerepeltetése is fényt vet, akiről egy ízben gyanúsan szkeptikusan fogalmaz a szöveg beszélője: „mi van, ha magát üldözi?”. A „regényhős akarok lenni” záró- (és nyitó-) mondat pedig végzetesnek bizonyul, hiszen innen a kötet szinte minden darabjában felbukkan, mégsem érezni a szövegek közötti biztos összetartozást, egymáshoz teremtettséget – köztük az átjárás leginkább az alakok felbukkanására szorítkozik. A fent emlegetett játék a Kishitű Zsuzsiban tetőzik, amelyben a főszöveget egy betéttörténet gazdagítja, Vikomm Oszkár Kishitű Zsuzsi című, regényként aposztrofált műve –  a két írást motivikus, hangnem- és stílusbeli áthallások kötik össze, Radvánszky Olivér szerepeltetése pedig a könyv első darabjához kapcsolja az „eredeti” szöveget.

Balogh Tamás novelláinak nyelve bár puritán, nem szépirodalmi igényű puritánságról, az írói közlés és vele a stílus, a kifejezőeszközök, szóképek vagy alakzatok egyszerűségéről, minimumáról van szó: a Nemlétező dolgok szövegei „átlagosan”, jobbára a közepes, sokszor az alantas (ritkábban a trágár) stílusnem eszközeivel, gyakran a szlengből vett fordulatokkal élnek, narrátoraik (narrátoruk?) hétköznapi módon, olykor a szórendre sem ügyelve, kimondottan – és szándékosan – esetlenül fogalmaznak. Nincs bennük tehát „erős”, látványos, esetleg filozófiai igényű, elgondolkodtató mondat, vélhetően kevés olyan olvasó lesz, aki a kötet bizonyos szöveghelyeit füzetbe vagy emlékkönyvbe másolja. Ha feltevésem valósnak bizonyult, és a Nemlétező dolgok tényleg az elmúlt „csöndes” tizenegy év dokumentuma, akkor az Átlag regénye sem kecsegteti sok jóval az ínyenc olvasót: a „szép” mondatokra, egyelőre még, várnia kell.

Fontos megjegyezni, hogy a könyv szövegeinek műfajmegjelölése korántsem pontos, ugyanis a 171 oldalon található öt (!) írás közül talán csak a tárgyalt Bokaviadalra mondható, hogy novella, illetve erre sem: a 28 oldalas szöveg szétfeszíti egy novella kereteit, de elbeszélésnek sem mondható, hiszen a bokaműtétje után E/1-ben megszólaló narrátor nem klasszikus értelemben el-mesél, inkább (a történet egyik szereplőjeként) mesélget, töredékesen, viccelgetve felidézi az elmúlt napokat, melyekről kiderül hogy nem nyolcan vannak, ahogy erre a beszélő emlékezett, csupán egyetlen van belőlük, a narrátor pedig – régi fogás, de nem hat avíttan – álmodta őket. A Kishitű Zsuzsi megint csak terjedelmes írás, ráadásul műfaji besorolásának problematikusságáról a szövegben található említett betéttörténet és különösen annak műfajmegnevezése is árulkodik. A Balkéz Kettő ugyancsak kisregénygyanús, az „elveszettnek” titulált Bolond Éva pedig a könyvnek az a fejezete, ahol a jó szándékú, történetmesélős prózára áhítozó olvasó – ha eddig még nem tette – biztosan pihenteti a művet: a lábjegyzetekkel tarkított, oldalnyi hosszúságú Kosztolányi-mottóval dúsított mindösszesen tíz (!) oldal első megjegyzése szerint „[e]lőkerült részlet a Bolond Éva című elveszett regényből”. Kis megkönnyebbülés, hogy a kötetzáró Átlag regénye műfajmegjelölő címmel rendelkezik, ezzel viszont az a probléma, hogy a tulajdon életének regényét író Átlag történetét hat fejezetbe sűríti a szerző, így egyes részeket (például a hegyvidéki kirándulás meseszerű történetét) óhatatlanul súlyoz, eltúloz, tehát a szöveg nem hogy regénnyé nem áll össze, de regénytöredéknek is csak jóindulattal nevezhető; legyen: regénytöredék-paródia. Azon pedig már meg sem lepődhetünk, hogy Átlag – a borítónak és számos szövegrésznek megfelelően – a szöveg (és a könyv) végére érve, miután egy vattacukrot majszoló Jancsika nevű kisfiúval alaposan elbeszélget fikció és valóság kapcsolatáról, a „legközelebbi buszmegállóba megy, és várni kezd.”.

A fentiekből kiderülhetett, hogy a Nemlétező dolgok leggyakoribb eleme a reflexió, az állandó utalás a szöveg (azaz a fikció) fikcionalizáltságára, ami egyfelől ironikus gesztusként, másfelől a fikció fogalmának szétírásaként, megsemmisítéseként olvasható – marad tehát az örkényi „nagy büdös semmi”: a valóság. Amivel, megszabadulva egyes beidegződésektől, túlzásba vitt poétikai fogásoktól, valamilyen formában még lehet majd kezdeni ezt-azt.

Kiss László

Forrás, 2007. febr.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Hozzászólások:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s