– ezt címet adta enyhe regényességgel szervezett, a Kosztolányi- és a Krúdy- (meg egyéb) hatást nem tagadó elbeszélés-gyűjteményének Balogh Tamás (Szegedről indul a könyv, a Bába Kiadótól). A regényzsugorításra az Átlag regénye cím és egy-két más elem is utal. A szellemesen alakított munka fő tárgya alighanem a tudatkettőződés, -sokszorozódás, az én (akár az elbeszélői én) alig-alig behatárolható státusa. Ezt a többszöröződést, vagy legalábbis duplikálódást a Balkéz kettő olvasása különösen megerősítheti a magunk valószínűleg szintén nem osztatlan elméjében.
A szerző (irodalomtörténész is) egyik legfontosabb prózapoétikai eszköze a Balogh Tamás tulajdonnév játszatása (az iménti Balkéz szóban és más változatokban is ott van a név – csempészáruképp). A közeg pedig, amelyen e név átfűzi magát, a (tervezett, kért) regényírás közege. Tehát Balogh igen jó könyvében az a meghatározó, hogy mennyire nem regény, ám (hiábavalóan!) az akarna lenni, annak a lenyomata. Annyira nem regény, hogy az egyik elbeszélés egyik fejezete (hagyományos regénymintákra) azt ígéri, hogy benne: „sok minden történik”, majd a teljes fejezet ennyi: „Reggel Átlag kávét főz, megissza. Egész nap a regényét írja, s a világban eközben sok minden történik.” Amikor épp tizenegy éve az akkor tizennyolc éves Balogh Tamás első könyvéről írtam (Egy füzet magánélete volt a címe, s ádáz derűvel csupa rosszat mondtam róla), egy másik művet (regényt) is elemeztem, jelezve, hogy „az ötletkönyvek homokzsákja” húzza le. Immár örvendező derűvel jegyezve ki sok jót a Nemlétező…-ből, az ötlet túlhatalmát, olykori zsákutcáját azért szóvá teszem.
Tarján Tamás
Könyvhét, 2004. okt. 28.
