Szegény Dezső

Kosztolányi, ha hinni lehet leveleinek, a harmincas évek elején „állati elfoglalt életet” élt, „a legrosszabbat, ami elképzelhető”. „Két Zillich-verset zenésítettem magyarra. Minden munkámat félretéve három napig piszmogtam velük. Ez esetben kivételes, magas tiszteletdíjjal jutalmazd fáradságom, s azonnal adasd fel, mert szükségem van a pénzre. Ugye nem kell kérésemet ismételnem?” – írja, például, Kuncz Aladárnak. E „kétségbeesett, eddig-soha-se-volt gazdasági viszonyok között” érte a Genius felkérése, dolgozná már át az Aranysárkányt, „az ifjúság számára”. Hogy milyen volt akkoriban a szükség Kosztolányi módra, nehéz volna rekonstruálni. Nyilván nem zacsistej kiflivel, reggelire, és aztán egy heti estebéddé hígítani az akciós Globus-babfozeléket. „Utóbb feltűnően sok nyakbavetőt vásárolt össze, színeseket. Nyolc-tízet is egyszerre.” – emlékezik felesége. Világválság ide vagy oda, a szegénység fenyegető rémének, föltehető, valamicskét azért besegített a hiúság démona, hogy Kosztolányi igent mondhasson a Geniusnak.

Képzeljük el Akhilleusz és Patroklosz úgynevezett barátságát, szerelmük helyett. Ne képzeljük, már megtette az általános iskola, aztán meg Hollywood. Pedig „az ifjúsági változatot” nem is a Genius rendelte meg tőle.

A felkérés a homo aestheticust homo moralisszá zülleszti.

Az ifjúságra tekintettel Kosztolányi habozás nélkül nyírja ki Hildát, jegeli Tibort, operálja ki regényéből a szerelmet, a titkos ambivalenciákat, az összes jóra-rosszra szétszálazhatatlan rejtélyt, ami az életet teszi.

Pedig azt „csak lázzal lehet élni, mint Hilda és Tibor, vagy erőszakkal, mint Liszner Vilmos. Akármilyen fájó belátni, ez a rend. A no, kit a szépségnek hisznek, durvaság… Kígyó vagy farkas, mindegy. Háládatlanok, de az életrevalóság háládatlan. A háládatlanság a törvény” – készíti el a végső leltárt Novák tanár úr a felnőtt kiadásban.

Mit kaphat ebből a serdületlen ifjúság?

Semmit. Nem vicc. Egy büdös szót se.

Ne üssé’ meg tanárt / főbe lövi magát.

Nagyjából így foglalható össze az ifjúsági kiadás, hogy is mondjam, erkölcsi hozadéka. A többit, élet és irodalom, Kosztolányi kihúzta belőle. Az „ifjúság” addigra valami olyasmit jelenthetett számára, ami lakásban snassz, hogy a régi viccet idézzem. Pedig emlékezhetett volna bizonyos régi kalandokra unokatestvérével, a komisz kis Brenner Józsikával.

Szegény Dezső!

Rághatta a piros cerka végét, mi az, ami mégis benne maradhat a kéziratban, de csak elvérzett vagy kétszáz oldal. Vele veszett pszichológia és dramaturgia, szerkezet és arány, a regény lélegzetvétele, szívverése. Aztán fogta az idegen szavakat, és kicserélte szépen mindet, rendes magyarra. (Pont benne volt egy nagyobb melóban úgyis, magyarító szótár, kétszázötvenezer példányban, a Pesti Hírlap számára, tele remek ötletekkel: kisdediség, kéjerő, gomolyos.) Hulljon a férgese. Így lett a startból indulás, a kollégából kartárs, a liberálisból szabadelvű. Kiirtotta a germanizmusokat, a terpeszkedő kifejezéseket. Szétszerelt pár összetett mondatot, az utalásokat egyszerűsítette, oldalakat tömörített takarékos bekezdéssé.

Halottnak a napszemüveg.

Az „eredeti” Aranysárkányban „Novák Antal főgimnáziumi tanár úrnak” csomagot hoz a posta. Gyalulatlan faládikát. „Valami ocsmányság” van benne.

Olyan ez a ládika, mint az a bizonyos szoba Orwellnél.

A valami ocsmányság helyébe – kezed szívedre, olvasó! – nyilván a saját fóbiád tárgyát képzeled.

A legszörnyűbbet, amit csak el lehet gondolni.

Finom kis teszt, érdemes kipróbálni.

Az átdolgozott változatban a valamiből döglött patkány lesz, minden ifjú olvasónak, demokratikusan.

Balogh Tamás, a változtatásokat gondos munkával rendszerező és elemző szöveggondozó az új kiadást bőven legitimáló utószavában azt írja: „A mű több szempontból is fontos helyet foglal el a magyar irodalomban. A puszta létén túl egyrészt azért, mert szervesen, de kivételként is beleilleszkedik a korszak ifjúsági irodalmába, másrészt mert a Kosztolányi-életmű kései szakaszának átértékelésére adhat okot, […] annak bizonyítéka, hogy Kosztolányi újra a nagyepikához fordult, és a regényműfajon belül új formákkal próbálkozott.”

Hát, nem tudom.

„Jó sötét a délután mélye és Dezső el van temetve. – A kormány egy miniszteri tanácsost küldött ki a temetésére, a főváros egy tanácsnokot… A Pesti Hírlap nevében valami ökör beszélt, aztán Móricz Zsigmond beszélt silányságokat… no Dezső, ezért nem volt érdemes annyifelé bohócnak lenni! Akkor már a zord gőg jobb és a kis kereset! – Fáj a szívem érted” – írja naplójába a szörnyeteg Füst Milán 1936. november ötödikén.

Az a szomorú sejtelmem, hogy az új kiadás a kiadó minden rokonszenves törekvése – a borító papedli retrója, mágikus Jaschik-illusztrációk, kitűnő tipográfia – ellenére sem az „ifjúság” kedvence lesz. A hozzám hasonló öregedő perverzek lelnek majd örömet benne. Nem baj, erős lobbi a miénk. Megint lehet figyelni, hogyan működünk. Hogyan dolgozik a rabszolga ész. Meg a „lelkecske”, amíg „hullát hordoz”.

Németh Gábor

Élet és Irodalom, 2005. szept. 10.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Hozzászólások:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s