Sztárfilosz BT

Balogh Tamás könyvbemutatója. Szeged, 2007. február 20.

 

Balogh Tamás új tanulmánykötetéről, a szövegfeltárás lehetőségeiről és etikájáról, irodalomelmélet és irodalomtörténet viszonyrendszeréről Szilasi Lászlóval beszélgetett Szegeden, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Konferenciatermében.

Álmodozók irkafirkája: ezzel az – Olasz Sándor szavával élve – „vagabund” címmel jelent meg Balogh Tamás irodalomtörténeti tanulmánygyűjteménye, mely kötet írásai különböző irodalmi folyóiratokban, főleg a Tiszatájban, már olvashatók voltak. A Szépírók Társasága A könyv utóélete programsorozatának keretén belül Szilasi László február 20-án mutatta be a kötetet. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Konferenciatermében népes közönség gyűlt össze minden irodalomtörténész legpopsztárabbika, a Puma felsőben érkező Szilasi és a büszkeségében öltönyt öltő Balogh beszélgetésnek álcázott verbális performanszára.

Első és mégsem első kötete ez Balogh Tamásnak. Az Ab ovo hajdani fiatal felfedezettjére, az 1993-as Egy füzet magánélete című pepita prózakötet akkor érettségizett szerzőjére – aki hosszú hajával gyakran szerepelt magazinok legendává szelídülő régi oldalain – immár talán csak az irodalom iránti érdeklődés változatlan heve emlékeztet. S bár 2004-ben Nemlétező dolgok címmel egy második prózakötet is gazdagította Balogh Tamás publikációs listáját, a most megjelent Álmodozók irkafirkája az első tanulmánykötete immár a szegedi doktori iskola hallgatójának, s mint az esten is felvetődik, nagy nevek gyakorlatát idézi, ha az első kötetektől eltekintünk, vagy egyszer majd eltekinthetünk.

Megtudjuk: Szilasi László telefonjában a különböző Balogh Tamásokat a nevek mellé tett betűjelzések különböztetik meg egymástól, s az irodalomtörténész Balogh Tamás neve mellett a rejtélyes SF a „sztárfilosz” önelnevezéséből származik. S bár Baloghunk természetes szerénysége váltig tagadtatja, hogy önnön jellemzésének az irónián kívül bármi oka lett volna, mégis miért van az, hogy joggal felvetődhet bennünk a kérdés: a titulus mégiscsak rejt némi igazságot?

A Schöpflin Aladár levelezését is sajtó alá rendező Balogh Tamás két nagy visszhangot kiváltó irodalomtörténeti felfedezése Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regénye ifjúsági változatának megtalálása, pontosabban visszahelyezése az irodalomtörténeti köztudatba, valamint Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyő című korai és sokáig ismeretlen regényének kiadása volt. De akár irodalmi kincsvadászatnak, akár szövegguberálásnak tartjuk e vállalkozásokat, Szilasi László jogos kérdésének tűnik, mikor a filosz lelkiismerete felől érdeklődik. Főleg Nemes Nagy Ágnes regénye kapcsán vetődik fel: kiadható-e a kiadásra nem szánt? S bár Szilasi kérdései mindig az általánosítás irányába haladnak, Balogh Tamás precíz példákkal válaszol és hárít: ha Nemes Nagyon múlt volna, kiadták volna regényét. Kínosabb ügynek tűnik már Kosztolányi antiszemita cikkeinek ismeretlensége, mely írások Balogh szerint épp stilisztikai bravúrjaik miatt veszélyesek igazán, melyek ekképp az esztétikai megítélésen nem változtathatnak, „csak” a morálison. „Nekem a kánon jó, ahogy van” – állítja a munkásságával a kánont néha mégiscsak új színekkel árnyaló Balogh Tamás, igaz, hozzáteszi, bizonyos fejezetekkel mégsem ártana kibővíteni, hiszen egy-egy életmű (még) ismeretlen része is nagy hatással lehetett a munkásság egészére, ha mással nem, hát annyiban, hogy később eltértek tőle. Az életművek teljes felderítésével nem is igen lehet vitatkozni: a kérdésre, hogy mi az a szöveg, amit azért már ő sem adna ki, kis hezitálás után úgy felel, a szakma számára részletes kommentárokkal bármi megjelentethető. Kérdés azonban, mi garantálja, hogy a szakma számára feltárt tudás máshoz már ne jusson el.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Szilasi László és Balogh Tamás

Szilasi szerint a filológusi lét e speciális formája abban a különbségben ragadható meg, hogy míg a klasszikus filológiát művelők a textológiai kutatások felé mozdulnak el, addig Balogh Tamás épp az ellenkező irányba, az irodalomtörténet és annak kánonjai felé indul. Az állítás igaznak tetszik, még akkor is, ha a vitathatatlanul történeti beállítottságú Balogh az irodalom története helyett mintha az egyes életművek történetében gondolkozna. Mégis különbözőképpen ítélik meg a filológia jelenlegi, és legfőképp lehetséges helyzetét: Szilasi szerint a filológia a régi szövegek digitalizálása utáni igény miatt nemzetközi szinten is egyre „trendibb” lesz, miközben Balogh szerint a filológusoknak ezután sem lesz nagyobb megbecsültsége, mint amekkorával egy mégoly értékes lexikon szócikkeinek szerzői bírhatnak.

A beszélgetés legparázslóbb és egy idő után már csak a másik provokálásának vágya által is hajtott vitája mégis az irodalomtörténet versus irodalomelmélet klasszikus szembeállíthatóságából fakadt. Bár a tanulmánykötet elméletellenesnek is olvasható nyitómondatára Balogh pontos kontextualizálással ad magyarázatot, elméletellenessége erősen kiütközik a „miért mondjunk valamit bonyolultan, ha egyszerűbben is lehet” vagy az „elméleti munka az íróasztalnál is megírható, míg a filológus fizikai munkát végez a könyvtárban” szentenciákban összefoglalható aforizmagyanús mondatokban. S bár Szilasi az elmélet burkolt reklámozásának hevében a kulturális antropológiától kezdve a pszichoanalízisig bezáróan próbál érdeklődést kelteni a régivágású fiatal irodalomtörténészben, talán csak a genetikus szövegkiadások esetében sikerül annak szívét meglágyítania. Az elmélet ugyanis, vallja Balogh, csak annyiban érdekli, amennyiben az a műveket befolyásolhatta, interpretációban is csupán az adott művekkel egykorú eszmerendszerekre van tekintettel.

Nem lehet tehát véletlen Szilasi felvetése: vajon nem magányos-e az effajta hozzáállás a ma irodalomtudományában? Balogh valójában olyan tekintélyes mesterek – és nem csak olvasmányélmények – méltó tanítványaként alakította ki látásmódját, amilyen Ilia Mihály vagy Lengyel András. S az, hogy ennek ellenére Balogh Tamás mintha tényleg az árral szemben úszna, valahol mégiscsak szimpatikus, főleg, hogy ez a hagyományos értelemben vett filológia mégiscsak elengedhetetlen előfeltétele az egyéb irodalomtudományos vizsgálódásoknak is. Hiszen az esten a maga anyagiságában felmutatott, talált Móricz-kézirat Szilasi szavaival hiába nincs az irodalom számára, mert nem épült be a kulturális emlékezetbe, az effajta szövegfeltárások mégiscsak azt a reményt villantják fel, hogy az egyes életművekről alkotott képünk idővel pontosabb lehet, de legalábbis megváltozhat. Hogy végül ezen est eldönthetetlen vitáira is úgy emlékezzünk, ahogy a híres rabbi ítélkezett, mikor mindkét peres félnek igazat adott. S mikor egy harmadik közbeszólt, hogy ha mindenkinek igaza van, senkinek sem lehet, nos, akkor a rabbi erre a harmadikra emelte bölcs tekintetét, s azt mondta: fiam, igazad van neked is.

Turi Tímea

litera.hu, 2007. febr. 23.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Hozzászólások:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s